Ildikó
"Tudod, Anikó, különös, ahogy megosztod, a Camino csodáját! Remek coach vagy, ezt mindenki figyelmébe ajánlhatom! Olyan nehezen vergődtem fel tegnap az Alföldről Salgótarjánba. Kérdezgettem is magam, mi a csudának megyek, már sokszor hallottalak. Sok mindent ki lehet emelni a Camino-ból, de hogy pont ott, pont a nagymamád halálát emelted ki nekünk! 14 hónapja vádolom magam a nővérem halála miatt. Hazahoztam. Örült neki, énekelgette, hogy „country road…” Aztán magára hagytam 24 órára és az alatt meghalt. Egy nyugodt percem nincs azóta. Mikor kimondtad: „Az az ő halála volt. Ne értékeld túl a magad szerepét!” Olyan volt, mintha egy reflektort gyújtottál volna az agyamban. Akkora megkönnyebbüléssel jöttem el az előadásodról! A nővérem Salgótarjánban élt. Neked ott kellett ezt mondanod nekem, nem Pesten! Köszönöm."
Éva
Kedves Anikó!
Mintha valami feszítene belülről, valami kitörni készülő energia. Mindig olyan távolinak, elérhetetlennek tűnt a változtatás, most viszont komolyan elgondolkodtam azon, hogy félretegyem a kifogásaimat, aggodalmaimat, kételyeimet, és végre kilépjek a komfortzónámból. A jelenlegi életem nagyjából abból áll, hogy igyekszem helytállni, egyensúlyozni a velem szemben támasztott elvárások között… egyébként pedig üres és örömtelen, nélkülöz mindenféle intenzitást és szenvedélyt. Legalábbis nem tartom túl biztatónak, hogy 26 éves korban valakinek az alvás jelentse a nap csúcspontját… valahogy nem így képzeltem el a felnőttkort; de mintha minden oldalról korlátokba ütköznék, amelyek beszűkítik a mozgásteremet, és megakadályoznak abban, hogy az legyek, aki valóban lenni szeretnék… Nem tudom, miért kezdtek el potyogni a könnyeim, azt hiszem, megkezdődött az utazás önmagam felé…
Zoltán
Kedves Dóri!
Végső kétségbeesésemben fordultam Önhöz, bár utólag bevallom, kételkedtem, hogy három óra alatt megváltozhat, amit évtizedek alatt nem sikerült. A harmadik órában, amikor képzeletben édesanyám bőrébe bújtam, és éreztem, amit ő érzett, hirtelen minden megváltozott bennem. Sajnálni kezdtem az anyámat, és megértettem, amit harminc éven át képtelen voltam. Elmondhatatlanul sokat segített. Ma újra találkozgatunk, azt hiszem, visszakaptam az édesanyámat. Köszönöm!
Elképzeltem egy kicsi űrhajót, amelyik a testemben kering, és leszáll valahol.
– Hol száll le az űrhajó? – kérdezte az utaztatóm.
De az űrhajó nem akart leszállni sehol. Gondoltam, besegítek. Akkoriban komoly nőgyógyászati panaszaim voltak, már egy műtét is szóba került. Odairányítottam az űrhajót. Szóltam, hogy leszálltunk a hasamban.
– Pontosan hol, a hasadban? – kérdezte a lány.
– A méhemben.
– Vegyél elő egy lámpást, és nézz körül. Mit látsz?
Semmit, egyáltalán nem láttam semmit. Mondtam a lánynak, hogy nincs itt semmi.
– Jól körülnéztél?
– Jól.
– Biztos vagy benne?
– Biztos.
– Akkor szállj vissza az űrhajóba – mondta lemondóan.
Elindultam az űrhajó felé, de akkor – a legnagyobb megdöbbenésemre – megláttam valamit.
– Látok valamit – szóltam a lánynak. Hallottam a hangján az örömöt.
– Menj vissza, és nézd meg, mi az.
Rávilágítottam a valamire képzeletbeli elemlámpámmal, és elképedtem. Egy magzat volt, burokban kucorogva, a méhem falára feltapadva!
– Szólítsd meg! – diktálta a vezetőm. – Mondj neki valamit!
De nem jutott eszembe semmi. Meg is mondtam neki.
– Nem tudom, mit mondjak, nincs semmi mondanivalóm számára.
– Akkor kérdezd meg őt, hogy nem akar-e valamit mondani neked.
Megkérdeztem. Nem akarsz nekem valamit mondani? Hát akart. Ezt mondta:
– Annyira sajnálom.
Tessééék?
Aztán a lány irányításával elbeszélgettem a magzattal, akiről megtudtam, hogy ő az a gyerek, akit nem szültem meg.
Fiatal voltam, egyedülálló anya, véletlen balesetként fogtam fel a terhességet. A környezetemben mindenkinek volt abortusza, úgy kezelték ezt a dolgot akkoriban az én köreimben, mint a fogamzásgátlásnak egy kissé megkésett, kellemetlen módját. Kizárólag magamat sajnáltam, de hogy a magzat, akitől megszabadulok, egy emberi élet, vagy annak az esélye, arra soha nem gondoltam.
Túl lettem a beavatkozáson, és elfelejtettem.
Fel sem merült bennem soha, hogy valami rosszat tettem. Nem volt bűntudatom vagy lelkiismeret-furdalásom, legalább is nem tudtam ilyesmiről. És akkor ez a magzat egyszer csak azt mondja nekem, hogy annyira sajnálja…
Végigcsináltuk aztán még az egész belsőutazásos cirkuszt, megbeszéltük a magzattal, hogy nem volt más választásom, ő megértette, aztán valami nagy tűzben elégettünk már nem emlékszem, mit, és azzal véget ért az utazás. Hetekig töprengtem utána, hogy ez mi volt. Sejtettem, hogy rejtett bűntudatom lehetett a meg nem született gyerek miatt, és ez nagyon meglepett, mert korábban soha nem jutott ilyesmi eszembe. Hogy lehet az, hogy nem tudtam róla? Hogy történhet meg, hogy a lelkemet rágta egy féreg, amiről az agyam semmit nem tudott? Mindenesetre a hasam attól kezdve nem fájt, és a következő kontrollnál kiderült, hogy meggyógyultam.
Ha más mesél el egy ilyen történetet, nem hiszem el, de ez velem esett meg, és magam előtt miért színeztem volna ki?